Tájak
Nyári Zsolt szobrai és Ernszt András festményei apropóján

Képzőművészek - írók is - szigorúan külön állnak, szelíd-romantikus magányban vagy vadromantikusan rivalizálva. Olykor nem: ez a hatásos, mégiscsak kényszer szülte, fárasztó testhelyzet néha felfüggesztődik: ahogy tapasztalom, a bármennyire is túltáplált-túlvédett, saját szobrává merevedett ego is időről időre szívesen föladja a kényszeredett pózt. Összeállni jó. Persze különállni is jó, ezek a művészeti szakmák eleve így jelölik ki, ilyesmi "mozgásformákat" ajánlanak a résztvevőknek. Itt nem áll föl újra meg újra a kényes egyensúlyi helyzet, mint például a színpadon, színészek közt, akik egyrészt kiszolgáltatottak társaik produkciójának, ugyanakkor óhatatlan riválisai is egymásnak. A szakadatlan elvegyülés és kiválás-kényszer, a "ne takarj ki"-érzet festők/szobrászok - és írók - között kevéssé arat, mégis, csak megrögzötten-naivak gondolják - inkább áhítják -, hogy ezek a szakmák is nem a végesincs verseny terepei. Mások teljesítménye inspirál igazán, megfelelő környezet nélkül nem megy. Ám korántsem kizárólag a versengés ösztönöz, ugyanannyira az együttműködés is, a kompetíció nem csupán "csapatsportokban", de "egyéni játékban" is kibírhatatlan kooperáció nélkül. A közös megjelenés, ha nem puszta külsődlegesség, kívülről szerkesztett antológia, külsődleges szempontok szerint egybeterelt dolgok egyvelege, képes a műveket mintegy fölszorozni, párbeszédbe léptetni. Az összhatás pedig behálózhatja a befogadót, a különféle egymástól eltérő - de nem eltekintő - beszédmódok a másikat visszhangozva kölcsönösen fölerősíthetik egymást. Ezt a hatás éreztem pár napja, ahogy, belépve a Molnár Ani Galéria terébe, megpillantottam a frissen kirakott-fölrakott tárgyakat, Ernszt András és Nyári Zsolt munkáit. Ezeket a kivételesen finoman kezelt, határolt, kivágott, kiemelt, elemelt táj- és női test-táj-részleteket. Két férfi választása, erős ajánlata, és mintha egyenest számomra: női has és mell, köldöktáj, kerti és tengeri fű, lomberdő jelei, nagy erővel utalnak azokra a helyekre, ahol a legszívesebben időzöm. Amiből igazából ki se lépnék. És ahonnan persze férfiasan behúzott nyakkal folyton lelépek, olykor egyenesen meglépek. Otthagyom, amit és akit, jól tudom, nem volna szabad: a kertet, ahol egy nyugágyban ülve olvasok, és a nőt, akinek, mellém lépve, épp az orrom elé kerül a hasa-köldöke. Ilyen közel. Ennyire elviselhetetlenül közel a tökéleteshez. Hogy akkor meg miért megyek el onnan? Hát az túl nagy téma. Azért indulsz el, hogy visszatalálj. Azért, hogy lásd, mi van: mi minden miatt hagytál ott mindent. Hogy, mint toronyból leugrót a kötelék - ha föl vagy szerelve ilyennel! -, visszarántson a távolság. Mert ha maradnál, pont az nem maradna meg: túlontúl is a centrumnál vagy, a centrumban: de azt (a pontot) a periféria, az egész jelöli ki. Mivel ez a totálisan statikus állapot csupán egy mozgásban lévő számára felkínált, újra meg újra eltalálandó cél(pont). Mert ott maradni - hallgasd hozzá Wagner Trisztán és Izoldáját – szerelmi halál. Pár éve egy kertes házban lakom. Ha be kell mennem (Pestre), mindenféle tiltakozik bennem. Itt, ezen a tájon, a gyomorszáj körül. Ha pedig közeledem hazafelé, érzem, ahogy szépen ellazulnak a vállamban az izmok. Kilépek a kertbe, és meg vagyok fogva. Megfog a fű. Illat, színezés, a falomb árnya, sávok és ritmus - épp, amiről ezek a festmények jeleznek. Nem magam döntök minderről. Ahogy arról sem döntenék, hogy én, akik kitaláltam és bámulom, vagy akik követik és előidézik, a nők maguk jobban lenyűgözöttjei-e annak, ahogy kiteszik nekem, kívül hordják nekem azt a sávot a testükön, amit Nyári Zsolt szobrai jelölnek. Egyik létezés-centrum-jele az örvényszerűen csavarodó, mindent maga köré csavaró köldök: Ernszt András centrum-jele fűszálak hajlása-rohanása. Egymásról beszélnek - nekem. (A Képzelt Liget című tárlat 2010. január 22-ig látható a Molnár Ani Galériában.)