ERNSZT András
(Nagykanizsa, 1973.–)

Ernszt András festményein 2008-ban, tíz alkotói év anyagán végigtekintve, a homogenitás tűnik szembe; valamifajta a kezdetektől meglévő elképzelés a saját útról, a festészetről, a színekről, a képrétegekről, szerkesztési harmóniáról és szembenállásról, miközben – szinte évenként, kétévenként – kirajzolódnak a leheletnyi elmozdulások, változások is kialakított stílusán belül. Akár kis-, akár nagyméretű vásznaira tekintünk, az az érzésünk, mintha részleteket festene, mintha egy valamikor létezett, de mára már eltűnt, leginkább impresszionista hatást keltő festmény feltárását és restaurálását végezné folyamatosan. Vagy saját hatalmasra tervezett jövendőbeli képének előmunkálatait végezné. Mindezt kitartó türelemmel, és minden egyes képet a lehető legkimunkáltabban befejezve. Festményeinek felületeit a színe(zése)k felfokozott gazdagsága jellemzi, ugyanakkor a megformáltság visszafogottságot mutat, mintha tudatos festői önfegyelemről lenne szó; olyan alkotói hozzáállásról, amely szinte lehetetlen célként állítja maga elé a kidolgozottság legvégső határának elérését, de arról is tud, hogy ezt csak koncentráltan, a 'kevés több' elve alapján lehet elérni. Így esik választása a véletlennek ható, gesztus-szerűen ívelt, geometrikus formák – kis ovális alakok, szálkázott vonalak, kivehetetlen minták – nagyvonalú, jelzésszerű megfestésére, míg a részletezettség, a hangsúly a színekre koncentrálódik. Festményeinek színrétegei, a színek egymáshoz illesztése egyszerre a lehető legátgondoltabb és legösztönösebb is; különösen érzékelhető ez sorozatainak megfestésénél. Ránézünk egy-egy Ernszt András festményre, és az az érzésünk, mintha lehajolnánk egy-egy fűcsomóhoz, közel mennénk egy bokorhoz, egy virághoz, vagy belenéznénk egy nyugodt vízfelületbe, és meglátnánk mélységeiben sok minden olyat, amit csak sejtettünk, hogy lehetségesen ott van; és másként van ott világosban és sötétben, másként félhomályban. Repetitív sorozatainak a lényegét a színek variációinak a szubtilisen kidolgozott fényjátéka adja. Egy-egy minta variációját nem szűnik meg ismételni egészen a kimerülésig, jelezve azt is, hogy végtelenül folytatódhatna, de van egy szaturációs (telítettségi) pont, ahol elérkezett a visszafogás és visszafogottság ideje. Ez az az egyensúly, amit Ernszt András jó érzékkel választ meg. Alkotásaiban ezt a totalitásra törekvő forma-szín analízisben megmutatkozó játékot nevezném kioltódásnak, egymást megerősítő hatást létrehozó értelemben. Utal ez a kifejezés a művet és létrejövés folyamatát előtérbe helyező alkotói én visszahúzódásra is, amely átjárási lehetőségeket kutat a kicsi és a nagy, a horizontális és vertikális, a parciális és a totális között.