Ernszt András kiállításához

Ernszt András művészetének komplex feltérképezéséhez, mint lelkiismeretes filosz, a saját primer érzeteimen, impresszióimon, érzéki befogadói szubjektivitásomon túl – igyekeztem elolvasni az eddig róla íródott szövegeket, kiállítás megnyitókat, elemző tanulmányokat. Várkonyi György kedves barátom és kiváló kollégám 2005 decemberében a Mozgó Világban választékosan megfogalmazott írása rendkívül pontos analízist vázolt fel a művész munkáiról. Mint múzeumban dolgozó kurátor a művek tárgyi megjelenésének aprólékos megfigyelésével kivételesen cizellált leírását adta Ernszt András nonfiguratív táblaképeinek. A természet elemeiből építkező képeken érzékelhető határtalan áramlásra, rezgésre, a színek és fények zúdulására, a felületek bársonyos faktúrájára hívta fel a figyelmet. Számomra is első impresszióként az esztétikai alakítás kivételes szenzibilitása és differenciáltsága hatott. Az érzékeny fűszálak játékos, rajzos összevisszasága, a felületre préselt falevelek rendszerbe rendeződő struktúrája, a természet színeinek egymásba ömlő lényegi elementaritása generálta azt a koncentrált centrifugális erőt, amely magához vonzza a szenzuális élményekre nyitott érzékeket. A természeti indíttatás ilyen – egyszerre konkrét és elvont – jelenléte óhatatlanul előhívja naturális tapasztalatainkat, a természetjárásainkhoz fűződő vizuális emlékeink változatos arzenálját. Kezdve akár a margitszigeti tavirózsák levélszőnyegének egybefüggő, zöldesen lebegő szövetétől a téli erdő zúzmarás fáin megdermedt kristályok töredezett plasztikáiig. A késő ősszel lehulló levéleső színorgiája éppúgy felidéződik bennünk a brillant-narancs festékrétegek egymásba ömlő, lezuhanó foltjai láttán, mint az augusztusi csillagos ég végtelen messzesége – az alkonyi szürkületet idéző puha felületből előcsillanó fényfoltok átszűrődését érzékelve. Vagy megint csak Várkonyi György írását idézve: "A színt és fényerőt hordozó foltok úgy úsznak, lebegnek a képsíkon, mint színes trópusi halraj az akváriumban." De Várkonyi cikkében a festő műveinek egy másik, hasonlóan domináns vonulatára is rámutatott, nevezetesen arra, hogy a naturális elemek festőien átírt, együttes rendszere mintegy "ismétlődő síkmustra, végtelenített terülő minta" autonóm módon használt, sajátos képnyelvvé formálódik és az elvont képalkotás kompozíciós elveit követve veszi fel végleges alakzatát. Az egyes festékrétegek egymásra épülő szerkezete adja Ernszt András absztrakt festményeinek strukturális vázát; s ebben a képi rendszerben értelmeződnek az egyes festői elemek (formák, jelek)– időnként tudatosan elbizonytalanított– téri viszonylatai, a felületek virtuális elmozdulásainak vizuális konzekvenciái. Ahogy Várkonyi írja: "A játék elvileg végtelen, és mindig finomítható."Ernszt András képeinek másik értő elemzője Havasréti József, aki teoretikus tanulmányában a művek szemiotikai, filozófiai, kommunikáció elméleti aspektusait is vizsgálta – egy helyütt Andrej Tarkovszkij Solaris című filmjének bevezető képsorait idézte fel, ahol a hosszú perceken át látható csordogáló patak víztükrén áttűnő növényvilág hullámzásában, lassú áramlásában Ernszt András festészetének rokon természetére ismert. Ezt olvasva tudatosodott a felismerés, hogy Ernszt András munkái kapcsán bennem is kezdettől egy Antonioni filmhez kötődő látványélmény rögzült képsorai asszociálódnak. A Nagyítás angol parkjának zöld fái és pázsitja, a szél baljóslatú, sejtelmes susogása a behatárolt látvány mögöttes jelentéseinek misztikus atmoszféráját sugallta. Azt az alapvető értelmiségi kutató szellemet vizualizálta a filmes képteremtés nyelvén, amely az érzékelhető valóság jelenségszintje mögött a rendező elv éltető mechanizmusát akarja megragadni. "A Nagyítás egy nő és egy férfi története, egy szép őszi napon." Nyilatkozta Antonioni a készülő filmről egy újságírónak. Valóban a helyzet ilyen egyszerű! Létezik a valóságos életanyag – a természet színei, formái, a növényzet organikus ritmusának lüktetése, s mindezek – a dolgok egymással összefüggő viszonyrendszerébe rendeződve gondolati szinten (absztrakt módon) értelmet nyernek. Minél inkább igyekszünk közelebb kerülni a jelenségek lényegéhez, (minél inkább vizsgálat tárgyává tesszük, felnagyítjuk!) a valóság tényeit, annál inkább darabjaira hullik a látvány, töredezetté, mozaikossá, elmosódottá válik az egész. Az egyes elemek önmagukba integrálják a rendszert működtető életerő energiáit, és a képi gondolkodás strukturált újrarendezésében önmagukra reflektálnak. A kozmikus játékban a világ valamennyi eleme más elemekkel összjátékban, szerteágazó viszonyrendszerben az, ami. Önmagában szemlélve minden értelmetlen, a viszonyrendszerek működtetik a világot, a finoman összehangolt elemek kohéziója. Dinamikus összhangzat, amely állandó mozgásban, áramlásban a harmonikus kiegyenlítődés felé törekszik. A naturális látvány igazsága egyszerű percepcióval nem felfedezhető, a mögöttes viszony értelmezése intuíciót, interpretációt igényel. "Ernszt András erős absztrakciós képessége, elemző hozzáállása, gondolatisága ellenáll annak, hogy képei valamiféle idill vagy természetnosztalgia hangulatát hordozzák." – írja Havasréti József már említett írásában. Ugyanakkor a képek anyagi valóságukban, színes pigment orgiájukkal és változatos felületi megmunkáltságukkal nagyon is jelenvalóak, hívogatóak, arra bíztatnak, hogy akárcsak Tarkovszkij növényvilágban gazdag erdei patakvizébe, merjünk beleugorni és elmerülni bennük. Nézzünk a színes levélerdő áttetsző hálója mögé, lebbentsük szét a fűszálakból szőtt függöny leomló zuhatagát. Induljunk el az alkonyi szürkületet idéző képtér ködös mélységei felé, a háttérből elővillanó fénycsillámok segítenek az eligazodásban.